world-in-me

Ha valaki tudja, mondja el,

hogyan kell a múltat a percből kitörölni;

Elfeledni, hogy volt szerelem,

s az elmúlással nem pörölni..

Ha valaki tudja, mondja el,

hogyan kell az emlékre nem emlékezni;

Elfeledni, hogy voltak csókok,

s hiábavaló vágyat megfékezni..

Ha valaki tudja, mondja el,

hogyan kell eztán nem fájni már;

Elfeledni, hogy volt ölelés,

mást ölelni, s tudni azt,

hogy őrá most már várni kár..

Nem akartam én a Baba-szappan-szagú óvodában

anyámért üvöltözve sírni,

és nem akarok a "Boldog Öregkor" idősek otthonában

dédunokáknak leveleket írni.

Nem akartam én jóbarátoknak jóbarátja lenni,

bűnökért bűnhődni,

és nem akarok depressziósan nevetni,

halálon és léten tűnődni.

Nem akartam én a kötelező reakciót,

ingerre adni odaillő választ,

és nem akarok végrehajtani tervezett akciót,

ha a kötelesség fáraszt.

Nem akartam én, hogy kezem nyomán valaha sors teremjen,

se fájdalom, se pusztulás.

De nem akarom, hogy kezem nyoma végleg elvesszen.

Hagyjon itt titkot, vágyat, csodát,

verset, szépséget, ölelést.

És egy csepp varázst.

Hátradől,

halk zene és hangulatlámpa,

puha kanapé és sok-sok-sok párna,

Ráday, és kávéház, 0 óra,

alvó város, hajnal lesz nemsokára,

utca, autók és csillagfény,

ablak, bordűr és nagy növény,

és köd és jégcsap és jégvirág,

és körömcipő és kalap és piros kabát,

és hirtelen szemvillanás,

elsétál egy nő,

az ablak előtt,

és suhan a téli éjszakában,

és titkot hoz, és elviszi magával;

és jég és hó, és csillan és ragyog,

én idebent és odakint vagyok,

ott szikrázik a fagyott aszfalt,

itt kecses koktélpohár

csillog és uralja az asztalt,

szerelmespár, gyertya,

félhomály és sarok,

meleg-lágy csókok és ölelő karok,

és fehér inges pincér,

kérdez és mosolyog,

lelassult a világ, mágikus és gomolyog..

És támadni készül az álom a szemhéj alatt,

hátradőlt,

szeretett és szerettem,

és ez volt a legszebb pillanat.

Hívtalak, hogy hívjál,

hívj, hogy hívjalak;

sírok én, ne sírjál,

szeretlek, megírlak.

Vágytalak, hogy vágyj rám,

vágyj, és vágyad leszek,

álmaink porpárnán,

fel nem ébresztelek.

Lépek hozzád, hogy lépj,

átlépjük a világot;

itt vagyok, ne félj,

csodás életet kívánok.

Elkezdtük. Felálltunk és léptünk,

olykor rímekbe szedtük pár életképünk.

(Lelkeket cukroztunk, aztán széjjeltéptünk.)

Elkezdtük. Mikor volt mit, ünnepeltük,

máskor tönkrement dolgaink halotti torát ültük.

(Lelkünket simogattuk, aztán agyonvertük.)

Elkezdtük. Zörgettünk ajtón, és betértünk,

a vég felé haladtunk, hátra sem néztünk.

(Lelket cseréltünk, cserébe lelket kértünk.)

Olyan ez, mint bármely más szív,

megszületik, levegőt szív,

mozdul, felnő, élni tanul,

érez, szeret, megbolondul..

Olyan ez, mint bármely más szerv,

funkcionál, szolgál embert,

párt keres, mert páratlan,

ha nem lel társat, álmatlan..

Olyan ez, mint bármely beteg,

megsérült, és oly gyenge lett,

lehetetlen megmenteni,

felkészülök eltemetni..

Olyan ez, mint bármely más gyász,

megölte a sosemvolt nász,

nekrológnak elég ennyi,

égig nem jut fel mindenki..

Egyszer jártam nálad egy éjszakán,

pajkos gyertyafény táncolt a reluxán,

te beleöleltél ráncosra gyűrt ágyadba,

én  belefontam magam egyszervolt vágyadba..

Aztán még jártam nálad egy délután,

napfény relaxált lustán a  reluxán,

te álmaid súgtad belém, a szerelmes nőbe,

én belegomboltam magam pizsamafelsődbe..

Néha még járok feléd a sötét utcán,

lámpafény pihen lágyan a reluxán,

nem tudom, élsz-e még, van-e nálad vendég,

elnyomok egy csikket, s megborzongat az emlék..

Bár tudnám, megéri-e még a rímet,

keresni pár csacska szinonímet,

magasztos szavakat adni az érzelemnek,

rálelni nevére a névtelennek?

Bár tudnám, kell-e még betű a fehér lapnak,

megbizserget-e még talánya a szimbólumnak,

felizgat-e még a bűbáj, ha elhozom,

meghallgatja-e valaki a mesét, ha elmondom?

Bár tudnám, izzik-e még a lélek, úgy, mint rég,

megihlet-e még a sok régi szép emlék,

vezeti-e még a tollat az az ismeretlen kéz,

összehozható-e még egy csodás szinesztéz?

Bár tudnám, lesz-e még édes múzsámmal egy boldog óra,

rejt-e még titkot a végtelen metafóra,

lesz-e még a líra híd az emberi szívhez,

van-e még mondandó, mi katarzisig színez?

Hé, Játékmester!

Elrontottad. Adtál és elvettél.

Harminchárom éven át fontosnak tetszettél.

Te ifjú maradtál, míg én óság lettem,

Híresen nagy poénjaid sohasem értettem.

Hé, Játékmester!

Hol van az ígért nemes kincsem?

És az a sok válaszút, ami sehol nincsen?

S te miért ragadtál itt? Talán nincs hová menned?

Csak nem abban hiszel még, hogy bármit is kell tenned?

Hé Játékmester!

Mivel tudsz te többet a Tudatlannál?

Megszeppent játékosod nélkül vajon mi volnál?

Meddig játsszam még az életet, hogy játszhass,

S a törvények nélküli létjátékok mestereként járhass?

Hé, Játékmester!

Figyelj rám ma.. Hanyatt fekszem erre az összegyűrt ágyra,

Eszelősen vágyok valamilyen vágyra.

Nem kérem a tökélyt, mert tönkretenne a semmi,

És nem akarok maradni, de nem is akarok menni.

Nézz engem Mester.. Neked én vagyok az esély.

Lázadhattam ellened, de annyit sem ért,

Mint ki az életével fizetett meg azért,

Hogy egy Mestert megidézett és számonkért.

Marad minden, mert így maradhatsz még:

a játék, a Mester, s a játékbáb, én..

Mindig is vége volt.

A legnagyobb tettek megbetegedtek, s meghaltak,

a legszebb szavak fájdalommély feledésbe fúltak,

a legújabb eszmék seperc alatt elavultak,

kik magasba szálltak, egytől-egyig földre hulltak.

Mindig is vége volt.

Mikor ördögöt űzött a szent,

sóhajtott egyet az Isten, és szabadságra ment.

Az ember meg nagy sokára megszerette a testét,

mágiát igézett, és kivárta az estét.

Mindig is vége volt.

Keveset tudtunk, de oly sokat akartunk,

a legvadabb szenvedélyt kaptuk meg, és belehaltunk.

Próbáltunk szeretni, de túl könnyű volt elrontani,

te lettél volna a társam, de sohasem tudtam elmondani..

Ha meg tudtalak kapni, már nem is vagy eredmény,

ha le tudtalak győzni, már nem is vagy ellenség;

Ha szöktél előlem, már rég csapdámba estél,

ha megálmodhattalak, máris anyag lettél.

Ha szárnyaim kölcsönadtam, már le is zuhantál,

ha hangodat megtanultam, már meg is némultál;

Ha fizettem érted valaha, már el is adtalak,

Mire megérted, hogy csak érted, már nem is számítasz..

Kérlek, maradj álom, s én kitalálom,

miként szolgáljon téged százezer halálom.

Kérlek, maradj kegyetlen, hideg idegen,

s én érted szúrok millió sebet önnön szívemen.

Kérlek, maradj büszke, szép csillag, elérhetetlen,

s én ereim vágom, hogy teérted vérezzen.

Kérlek, maradj sosem eljövő gyönyörű pillanatom,

s néked zsigereim magamból ordítva kiszaggatom.

Kérlek, maradj gaz tolvaj, adj és árulj el,

s én testem csonkítom érted saját kezemmel.

Kérlek, maradj győztes, taposs bele a földbe,

s én miattad verembe zárom magam örök időkre.

Kérlek, maradj távol, sose gyere, mindig csak menjél,

mert félek, elmúlna minden, ha egyszer az enyém lennél..

Ha van még egy hideg ideg, 

hogy szállítson ingereket;

ha van még egy sorvadt izom, 

utolsó erőmmel mozdítanom;

ha vannak még ízülettől gémberedett ujjak,

hogy velük kapcsolatjeleket tanuljak;

ha van még egy bűnös, tolvaj kéz,

raboljon el mindent, mit nem nehéz;

ha van még egy komor gyomor,

mely éhségtől felbőgő öreg motor;

ha van még egy erőszakkal zúgó fül,

és őrült-vadul dobog, mígcsak le nem merül;

ha van még egy hunyorgó, vizenyős szem, 

szűküljön össze, játssza el büszkeségem;

ha van még egy cserepesre száradt száj,

és néha életjelhangnak megnyílnia muszáj;

ha van még egy széjjelszabdalt, csökönyös szív,

mely csakazértis újabb kínokra hív,

és ha van még egy gyermek, ki még nem olyan mint én, 

akkor van még idő, van még élet, s elhiszem őszintén...

Néha még elkap egy múlt-körút,

megnézitek, változott-e, ami elmúlt,

és lehet, hogy épít, lehet, hogy rombol,

talán nyugtat, talán tombol,

a "mi lett volna, ha...?" ezeréves kérdés,

s hogy miért volt elrontva az a lépés,

s hogy meg lehet magyarázni, de az sem ér sokat,

mert kínnal éltük meg a változásokat,

és hogy mégis miért jó a feltépett seb fájása,

és miért nem akar jönni a feledés áldása,

és miért fontos csakazértis újraélned,

ha már az elején kudarc volt az ítélet,

és koldussá tett, mert valamit mindig elvitt tőled,

és bármily furcsa, harag nem, csakis szeretet csal szemetekbe könnyet...

Bocsássatok meg hát annak, ki lángolt értetek, de sokáig égni nem tudott,

s kedves mosollyal tegyétek polcra az emléket, mit hagyott...

A test előtt már láttalak,

léteken át akartalak,

vonzottál, s én vonzottalak,

izgatott, ha izgattalak.

Csak miattad megszülettem,

ahol voltál, oda mentem,

az egy szívemmel esküt tettem:

ha elhagysz is, én nem hagylak el.

Szerettél mást, belehaltam,

ha nem akartál, nem akartam,

száz életem neked adtam,

helyetted magamba martam.

Testet váltok újra, s újra,

megkereslek mindig újra,

légy nekem az utak útja,

összes létem minden múltja.

Nézz bátran időn és világokon túlra:

nincs ott más, mint sok kis közös lélektúra.

S ha azt mondod: tévedés, s ez minden kínom titka,

távozom hát, és nem jövök soha többé vissza.

És megintcsak bárszéken talál rám a hajnal,

zajos kis társaságban önmagammal,

bár csak egy bárpult már a világ,

fényévnyire duruzsol egy ittas társaság,

azért még néha lopva hátranézek,

meg olykor múltamba is merülök, elmodósott arcok jönnek,

kiengedném én, de... sosem voltak könnyek;

vagy véres fájást hányék, ám üres a gyomrom,

ócska kis hiányaim bódulattal oldom,

kínomban véresre harapom ajkam,

körülnézek: lát-e valaki? diadalt ül az őrület rajtam...

nyakamra tapos, arcomba vág, gonosz kobold,

sipító hangja fülemben dobol:

Hát ez kellett neked, te akartad így,

szinte kérted: ó, uram, kísértésbe vígy,

mégsem leltél senkire, akire annyira vágynál,

hogy érte és miatta akaratot tanulnál,

és most meg már, ha nem jutsz el messzire,

nem is lépsz sehova.

És ekkor már tudtam:

szemem nem lát embert többé az életben soha.

Jajj, láttad-e?

Sötét lett a víz és háborogni kezdett.

Ó, hallottad-e?

Színpad süllyedt el néma színészekkel.

Jajj, érezted-e?

Éheztük egymást, mígnem jóllakott a vágyunk.

Ó, értetted-e?

Darabokra esett szét a mennyországunk.

És mára már a semmi ágán ül szívünk árván,

elmúlt szilánkokból egészet keresünk fájván.

Jajj. hiszed-e?

Azt, hogy rálelünk még egyszer?

Ó, maradsz-e?

Vagy elsodor a kényszer?

Döglött vágyat elsiratva az ember bízzon csak, és reméljen,

haljon hát meg újra- és újra csak azért, hogy éljen.

A születés hajnalán legyél ott,

s ha a vágy tüze felizzott,

a legvadabb csókban ott legyél,

úgy ölelj, ahogy senki még.

A döntések napjain legyél ott,

s ha már mindenki elhagyott,

szívünknek építs templomot,

örök szenvedély őrtornyot.

Az elmúlás éjjelén legyél ott,

s ha már minden szó elfogyott,

testeddel ígérd testemnek,

ott leszel mindig, ahol én leszek.

Utak közül az egy utat,

az életvizű egy kutat,

álmokból az egy álmot,

szikrák helyett az egy lángot,

kéjek helyett az egy gyönyört,

bűnösnek az egy könyört,

hitek helyett az egy hitet,

az egy hűséghez ihletet,

célokból a szent egy célt,

pengéből az egy acélt,

könnyekből az egy cseppet,

az egy életből még egy cseppet,

s majd sebekből az egy sebet,

mert elvérezni egyszer lehet.

Még nem meséltem, még nem hallotta senki,

van egy hely, hol össze szoktunk jönni,

így ősz táján én, az emlékek, a fájdalom s a tudat:

bárhol is kezdtük el, itt végezzük majd büszke márványok alatt.

Még él a kép: apró lábak rohantak égbenyúló fasor között,

ősz hajú nénike kannájával sírhantot öntözött,

az a gyerek meg oly hangosan kacagva játszott,

hogy a nénike fejét csóválva rászólt:

- Csssst, te gyermek, itt nem szokás nevetni,

holtak laknak itt, hagyd őket pihenni...

Még nem meséltem, még nem tudja senki,

így őszidő tájt miért is szoktam ide jönni.

Lábam már nem apró, nem is kacagok, csak a könnyem árad...

Mert... én ott látom ma is a sírok között...

az én ősz hajú anyámat...

Most már ne félj, eljött a vége a rossznak,

vihar után könnyű szellők bárányfelhőt hoznak.

Most már ne sírj, állítsd el a könnyed,

mi súlyos volt, mától egyre könnyeb.

Most már ne várj, nem tér vissza a hűtlen,

de tiéd lesz a megújulás, mi időtlen.

Most már ne feküdj a földön, állj fel,

ha letepert, meglásd, fel is emel.

Most már nézz a szembe mélyen, még ha fáj is,

tipord és pusztítsd el magányodat máris.

Oly kellemesen sétált,

mígnem a templom előtt megállt,

tisztelve nézte az emberépítette isteni csodát,

ajtajáról szembenézett vele az odavésett gyász...

31 volt - írták - Isten magához szólította,

ismerte a srácot, egykorú vele, s ez elszomorította.

Úgy felzaklatták mélyről jött gondolatok,

mintha az eget lepnék el éjsötét árnyékok.

Végül továbbment, lassan csillapodott  lelke,

hisz' rég tudja már:

minden csak átalakul, és semmi nem lesz (el)veszve...

Akarom még, hogy arcomat napsávval köszöntse a nyári hajnal,

reggeli kakaómat puha kiflivel és vajjal,

lusta, meleg szellőt vízcseppfénylő testemen,

tücsökhangversenyt csillaghullásos esteken.

Akarom még régmúlt delek harangját újra szívemben zengni,

a napégette lécredőnyök titkait kívülről meglesni,

szilvás dűlő portengerében szőlő- és dinnyeízű sétát,

alkonyi szalonnasülthöz túlérett paradicsom húsát.

Akarom még a napolvasztotta betonon meztelen talpamat,

gyermekkincset kutatni a téglafal tövénél nőtt sűrű bozót alatt,

megsárgult, fáradt füvet, s a szántóföld végtelen, napfényvakító horizontját,

Augusztus királynét, az Őszkirály elődjét, az édes nyár tetőpontját.

Vasárnap reggelre kábán nézvén a leltárt,

asztalon a két üres borospohárt,

egy ráncosra gyűrt ágyat,

hol megöltük a vágyat,

hűlt helyét a hazamentmárnak,

s nem látodtöbbéazéletben szerelemcsatárnak.

Vasárnap reggelre bizseregve emlékezve tegnapra,

nem tagadva, hogy fel voltál izgatva,

hittél csóknak, ölelésnek és mosolynak,

bóknak, könyörgésnek, sok apró kis sóhajnak.

Vasárnap reggelre kínnal összeszedve

illúziókat, mik el lettek veszve,

vad orgia után üresen csendesedve.

Vasárnap reggelre szívszakadva tudva,

így van ez, ha ki lettél józanodva,

s hogy megtörtént,

mégis csak attól szép,

hogy nem lesz folytatva...

Emlékezz! Élő testté lettél.

Lélegezz! Válj szent lélegzetté.

Ne nézz hátra, anyád konyhája mára már zárva.

Hasalj a földre, nem muszáj örökké talpon állva.

Légy ezüstcsillaggá, hódíts az égből,

Vedd el a részed a mindenségből.

Taposs üvegszilánkon, engedd, hogy fájjon,

Kacagj bátran az őrjítő magányon.

Vágyj! Szeretkezz a tánccal,

Kínozd meg magad százévnyi ránccal.

Bújj ködbe, füstbe, tűzbe vagy víz alá,

Sohase félj, mert nem a vég lesz a halál.

Ordítsd a süket fülbe, hogy te ott voltál, figyeltél rája,

Álmodd, hogy álmaidnak te vagy a királya.

Sírj néha, hisz ledől majd minden idol,

Szűnj meg, ha kell, mint az összes illúzió.

Hagyd mindig, hogy jöjjön, minek el kell majd jönni,

Mert élni születtél, nem csak működni.

Volt. Jött, győzött, mert játszott,

ahol ő megjelent, senki más nem látszott.

Volt. Bizsergett, édes dalt adott tollamba,

igazmúzsa volt alig pár röpke hónapra.

Volt. Az ősrobbanás előtt izmot feszítettünk,

háborgó szerelemtengerből gyémántvödörrel merítettünk.

Nincs. Mennie kellett, talán így volt írva,

de maradtak a dalok, olykor fájón és sírva,

máskor meg kacagva, csiklandva, méznektárját issza,

mert csakazértsem, a múlt időt nem adom, nem adhatom vissza.

Van. Dal. Ezer és ezer, és mindig csak róla szól.

Más alakban, de jön, és már elfogadom, hogy ez így van jól.

Azt monjda: bízzak, Ő nem ver át,

azt monjda: itt van, és mindent lát,

azt monjda: enyém, bár néha kemény,

azt mondja: Ő a velemszületett remény.

Azt mondja: irányít, és megmutatja a jót,

azt mondja: idejében számba adja a szót,

azt mondja: tudja az utat a labirintusban,

azt mondja: tisztán látja mindig, ami épp most van.

Azt mondja: szeret, ahogy soha senki más,

azt mondja: minden pillanatban Ő a megoldás,

azt mondja: zeném Ő, és ősi ritmusom,

azt mondja: beszél Ő, és zeng lélekhúrokon.

Azt monjda: tomboló haragom, ha épp az kell,

máskor meg szelíden ölelő édes anyamell,

azt mondja: uram és istenem, s örökké bennem van,

Ösztön az Ő neve, és soha el nem hagy.

Túl a legszebb dolgokon, túl az összes bölcsességen,

túl az édes eufórián, túl a mélységes kékségen,

túl a szívszárnyallta érzelmeken,

túl a tündérmese képzeteken,

túl a tompa fájdalmakon,

túl az álomtalan álmokon,

túl a felemésztő szenvedélyen,

túl a vaksötét, reménytelen éjen,

túl a gyermekkacaj játékokon,

túl a létajándékokon,

túl a lezárt emlékeken,

túl a megtett lépéseken,

túl a tömény tapasztaláson,

túl a mégis megmaradáson,

most megállok és restartolok,

mert Isten tudja miféle energiából,

de még mindig itt vagyok...

...és nem szeretnék fásult lenni,

férfiakkal egyestékre elmenni,

tévéfénynél unottan szeretkezni,

közben pedig nem észrevenni

azt az egyetlent,

a nekem szánt egy embert,

ki a tűzben edzett szerelem,

létezzen, hogy létezzem,

majd megbocsátja

minden mocskát a

tévelygéseknek,

adjon még esélyt...

...az életnek...

Még mindig Kerek az Asztalunk,

olykor Csíre gondolunk,

Szentül, Szépen és Bolondan,

valami lecsillapodott állapotban

a tönkrement dolgokat összerakjuk,

mozaikként passzolnak persze, így akarjuk,

s elfogadjuk, hogy egonk épülésére szolgálnak,

hogy százszor is megrágnak,

kiköpnek és újraformálnak,

végsőkig kitartani motiválnak,

s hogy nem is olyan bonyolult,

biznisz csak minden életút,

lehet adni és kapni, látni és hatni,

a visszahatást magunknak elrakni,

vagy azt a másikat választani,

hogy ma nem fogunk támasztani

senki falához semmit,

ajtót ma nem nyit

vágy semmilyen társaságra,

hisz' néha szükség van magányra,

szigetre, csendharmóniára,

tönkrement dolgok összemozaikozására...

De azért légy óvatos, gondolj bele,

ha megszokod, (Kerekasztalod) magányszigeted

elhagyni valaha képes leszel-e?

...